3. rész

Hallom, hogy Riker közelebb jön, aztán megáll. Jobbra fordítom a fejem, ahonnan hallottam a lépteket, és lassan kinyitom a szemem. Riker az ágy mellett lévő széken ül. Fáradtnak és kimerültnek látszik, de szeméből szeretet sugárzik. Egyáltalán nem úgy tűnik, mintha haragudna rám.

- Hogy érzed magad? – annyira simogató a hangja, annyira szeretem…

- Hmm… A körülményekhez képest tűrhetően… - mormogom.

Persze, sokat segít, hogy itt vagy. – Teszem hozzá gondolatban.

Halvány mosoly jelenik meg Riker arcán.

- Örülök, hogy nem esett komolyabb bajod. – sóhajtja, aztán megrándul az arca… Talán eszébe jutott, hogy tragikusabban is végződhetett volna.

- Örülök, hogy itt vagy. – nyekergem rekedt hangon, és megeresztek egy félénk kis mosolyt felé.

Riker rám néz, határozott pillantása az enyémbe fúródik, szeme csillog.

- Egész éjjel itt voltam. – rövid szünetet tart, majd folytatja – Amint meg tudtam mi történt, gondolkodás nélkül bejöttem a kórházba, és azóta itt ülök az ágyad mellett.

- De amikor magamhoz tértem nem voltál itt. – Szakítom félbe.

- Csak a büfébe mentem, inni egy kávét.

Ó, így már minden érthető. Várjunk csak, Riker egész éjjel mellettem volt? Aggódott értem?

- Aggódtam érted… - válaszol suttogva fel nem tett kérdésemre.

Belülről melegséget érzek. Örülök, hogy Riker aggódott értem, mert ez azt jelenti, hogy még mindig fontos vagyok neki.

Mielőtt bármelyikünk is szólhatna bármit Stormie lép be az ajtón.

- Elena drágám, jól vagy? – kérdezi olyan édesen és gondoskodóan, ahogyan csak ő tudja.

- Igen, köszönöm. – mosolygok rá biztatón.

- Örülök. Felhívtam a szüleidet is, és már arról is értesítettem őket, hogy magadhoz tértél. Sajnos nem tudnak ide utazni, de jobbulást kívánnak.

- Köszönöm, Mrs. Lynch!

- Nincs mit, Elena. Viszont, ha elengednek a kórházból szeretném ha hozzánk költöznél pár napra, vagy hétre, amíg rendbe nem jössz. Nem akarom, hogy egyedül legyél.

- Ó, ez igazán nem szükséges… - kezdem, de Stormie nem enged.

- Kérlek, Elena… A szüleid is nyugodtabbak lennének.

- Rendben… - adom meg magam.

Riker meg sem szólalt amióta az anyja bejött a szobába. Üres tekintettel mered maga elé, aztán Stormie felé fordul.

- Anya, szólnál a többieknek, hogy csak délután jöjjenek be meglátogatni Elenát? Szerintem jót tenne neki még egy kis pihenés.

Hogy micsoda? Elkerekedett szemeimet döbbenten meresztem Rikerre. Pihenés? Csak délután jöjjenek? Ez meg mit jelentsen? És ha én azt szeretném, hogy most látogassanak meg? Most már bosszúsan nézek Rikerre, aki Stormie válaszát várja.

- Persze. Megyek is, vigyázzatok magatokra! – köszön el Stormie és kinyitja az ajtót – És egymásra is… - teszi hozzá, majd behúzza maga mögött az ajtót.

Egymásra? Szemöldököm megemelkedik, de aztán hamar elillan a gondolat, és megint eszembe jut Riker váratlan kérése. Csak délután jöjjenek… Hmm… Várom, hogy Riker magától adjon magyarázatot, de úgy tűnik nem teszi.

- Én szívesen fogadtam volna most is a látogatókat. – Duzzogok.

- Én viszont nem – feleli egyszerűen – Szeretnék négyszemközt beszélgetni veled.

- Ó… És miről?

Homlokát ráncolja, mintha gondolkodna a válaszon.

- Nem tudom… Akármiről… A lényeg, hogy veled legyek.

Uh… Megkönnyebbültem, hogy ezt mondta. Azt hittem szóba akarja hozni a Ross-os ügyet. Bár, ha jobban belegondolok, talán mégis csak beszélni kéne róla. Hiszen most azt sem tudom haragszik-e még. Meglep, hogy ezek után most velem akar lenni.

Másnap Ellington és Riker először hazavisznek, hogy összeszedjem a szükséges holmijaimat, aztán az ideiglenes otthonomba Lynchékhez.

Ebéd után nekiállok berendezkedni az emeleti vendégszobába. Rocky szobája van mellettem, szemben pedig Rydelé. A vendégszoba tágas, fényes és tökéletes kilátás van a medencére. Azt hiszem, most járok ebben a szobában másodszor. Először akkor voltam itt, amikor Riker körbevezetett az egész házban. Elmosolyodom az emlékre. Itt kezdődött minden. A legszebb emlékem fűződik ehhez a szobához, mégsem jártam itt azóta. Most pedig itt tölthetem elkövetkezendő napjaimat. Minden itt töltött pillanatban eszembe fog jutni a gyönyörű emlék. Az ablakon át bámulok le a medencére, és figyelem, ahogy az őszi napsugarak játszanak a vízen.

- Emlékszel, amikor először jártál itt? – zökkent ki Riker édes hangja.

Megfordulok, ő pedig ott áll, az ajtónak támaszkodva. Sejtelmes mosollyal mér végig.

- Emlékszem. Mindig is emlékezni fogok. Itt kértél meg, hogy legyek a barátnőd.

- És itt csókoltalak meg először… - teszi hozzá gondolataiba merülve.

- Igen… - suttogom halkan.

Riker elhúzódik az ajtótól, és lassan felém közelít, egészen addig, míg már csak egy lépés választ el egymástól.

- Tegnapelőtt… amikor megcsörrent a telefonom, a kórházból hívtak. Amikor közölték, hogy autóbaleseted volt, átfutott az agyamon, hogy talán soha többet nem látlak. Szörnyű érzés volt. Soha életemben nem éreztem magam olyan üresnek, mint akkor. Annyira örülök, hogy semmi bajod! – Riker hangjából süt az őszinteség, nekem pedig szabad utat nyernek könnyeim.

Riker közelebb húz magához, és szorosan átölel. Ekkor hirtelen kitör belőlem minden felgyülemlett feszültség, a baleset, a liftben történtek, a régi emlékek, és már zokogok.

Riker lassan simogatja a hajamat és a hátamat, így próbál nyugtatni. Mély lélegzetet veszek, magamba szívom Riker édes illatát, aztán lassan kezdek megnyugodni. Óvatosan elhúzódok ölelő karjaiból, majd szempilláim alól pillantok fel rá.

- Bocsi… - szipogom, és a foltra mutatok az ingén, amit a könnyim hagytak.

- Nem gond. – Miközben Riker ezt mondja zajt hallok az ajtó felől, ezért oda pillantok.

Ross áll ott zavartan, és idegesen.

Riker megfordul, amikor észreveszi, hogy a háta mögött álló testvérét figyelem.

- Mi az? – csattan fel Riker.

- Szeretnék bocsánatot kérni… mindkettőtöktől. Sajnálom. – Ross őszintének tűnik, Riker pedig mintha meglepődött volna egy kicsit.

Ross végre bocsánatot kért, bár kicsit megkésve. Most először látom azóta, hogy haza kísért. Kicsit kellemetlenül érzem magam, amikor hívatlanul is eszembe villannak a liftes emlékek. Megrázom a fejem, hogy elkergessem a rossz gondolatokat, melyekbe annyira belemélyültem, hogy észre sem vettem mit mondott Riker. Amikor észbe kapok, már csak azt látom, hogy a két testvér egy röpke pillanatra megöleli egymást, aztán Ross távozik.

Hű, ilyen könnyen rendeződtek volna a dolgok? Hm… Ez így túl szép, hogy igaz legyen… 

Díj

A blog első díja! Köszönöm szépen Eminek! <3 Mivel még csak nem rég indult a blog, mondanék pár szót... Szóval, nagyon örülök a feliratkozóknak, és a kommenteknek, remélem aktív olvasók lesztek, és nagyon sok kommentet kapok majd :) És azt is remélem, hogy az elkövetkező részek is jól sikerülnek, és tetszenek majd nektek!

Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj 11 kérdésre!
3. Írj 11 kérdést!
4. Küld tovább 11 embernek!

11 dolog magamról
1. Három nagy példaképem van: Marzia Bisognin, Rydel Lynch és Ariana Grande
2. Pont olyan magas vagyok, mint amilyen messze van a fejem búbja a talpamtól amikor állok. 
3. Általában sokat beszélek
4. Imádok írni
5. Szeretek jó könyveket olvasni
6. Szeretem a horrort
7. Blogot jobban szeretek írni mint olvasni (vannak kivételek)
8. Szeretek dalszövegeket fordítani
9. Kedvenc színem a rózsaszín
10. Utálom ha valakit elítélnek azért, mert nem olyan mint az átlag
11. Szerintem fontos a környezetvédelem

Válaszaim
1 Hány éves vagy?
- 17 (ebben az évben töltöm a 18at :$ )
2 Miért blogolsz?
- Mert imádok írni! Ahogyan elképzelem magam előtt a történteket, bizonyos helyzeteket, ahogy beleélem magam.... Egyszerűen csodás! Vannak érzelmek amiket átadhatok az olvasóknak, amik bennem vannak, és szavakká, mondatokká formálom őket... (ez válasz volt a kérdésre? xD)
3 Mi a kedvenc kajád?
- Nincs... sok mindent szeretek. 
4 Mi az a 3 dolog amit imádsz?
- A családomat, a barátaimat és az R5ot!
5 Kik a legfontosabbak számodra?
- A barátaim <3
6 Melyik a kedvenc blogod?
- Amelyiket olvasom 
7 Van valami hobbid? Ha igen akkor mi?
- Van, a blogolás és a dalszövegfordítás 
8 Mi a legrosszabb szokásod?
- Hisztizek ha valami nem úgy van ahogy én szeretném
9 Milyen nyelv(ek)en beszélsz?
- Magyar, Angol (egy kicsit) és Rikerish xD valamint most tanulok németet is
10 Tűsarkú vagy sportcipő?
- Mindkettő
11 Milyen stílusú zené(ket)t hallgatsz?
- Rengeteg féle zenét hallgatok, szinte mindegyik zenestílusban van 1-2 olyan szám ami tetszik

11 kérdés
1. Hiszel a véletlenekben?
2. Miért kezdtél el blogolni?
3. Kedvenc színész?
4. Milyen filmeket szeretsz?
5. Szoktál olvasni? Ha igen milyen könyvek érdekelnek inkább?
6. Véleményed a kecskékről?
7. Milyen háziállatot tartanál legszívesebben?
8. Hova mennél legszívesebben nyaralni?
9. Van példaképed? Ha igen ki?
10. Kutya vagy cica?
11. És azt tudtad, hogy a sajtburgerben sajt van?

Nekik küldöm:
Nojim (No...Never...Ever)
Fanni (Csak egy lány és az R5)

Mégegyszer köszönöm a díjat, és komizzatok még a 3. részhez, mert úgy látom nem nyerte el a tetszéseteket... :)

2. rész

A tükörből rémült szempár néz vissza rám. Sápadt tükörképemet bámulva azon töprengek, hogy mit is mondhatnék Rikernek. A hajkeféért nyúlok, és kifésülök néhány csomót a hajamból. Rikert illetően nem sok minden jut eszembe a rossz emlékeken kívül, így a valóságba visszatérve újra ráeszmélek mennyire borzalmas a külsőm. Falfehér arc, és sírástól piros szemek. Sóhajtok, majd megigazítom a pólóm alját, felkapom a kocsikulcsot és indulok.

Útközben még beugrok a kedvenc kávézómba, hogy egyek valamit. Napok óta alig megy le falat a torkomon.

Kate kedvesen üdvözöl, majd pár perc múlva leteszi elém a szendvicset, amit kértem. Ránézek az ételre, és hirtelen nem értem miért gondoltam, hogy pont most fog megjönni az étvágyam. Nincs sok vendég, így Kate szakít időt a vigasztalásomra amíg csipegetek. Nem sok lelket sikerül belém öntenie, de azért méltányolom az igyekezetét, és halvány mosolyt erőltetek arcomra.

Amikor leparkolok Lynchék előtt az eső még mindig megállás nélkül zuhog. Gyorsan felszaladok a bejárati ajtóhoz, aztán egy pillanatra megállok előtte. Hirtelen ugyan az az érzés fog el, mint amikor utoljára itt álltam. A kezem remeg, a gyomrom egy csomóban, és eluralkodik rajtam az idegesség. Pár másodpercre lehunyom a szemem, és próbálok megnyugodni. Végül minden erőmet összeszedve csöngetek. Stormie nyit ajtót, aki sok szerencsét kíván, mielőtt fia szobájába vezetne. Mire észbe kapok, már csak ketten vagyunk a szobában. Riker és én. A nélküle eltöltött másfél hét örökkévalóságnak tűnt. Végre itt van, itt áll előttem, és én legszívesebben a nyakába ugranék és szorosan magamhoz ölelném. Nehezen tudok uralkodni az érzéseimen, de igyekszem visszafogni magam, mert nem hiszem, hogy díjazná, ha most a karjaiba borulnék. Újra eszembe jut amikor utoljára találkoztunk. Szerettem volna megszólalni, de képtelen voltam rá. Most is ez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy most nem a sírás tart vissza, hanem az, hogy rettenetesen zavarban vagyok. Minden egyes pillanat órának tűnik, amíg csendben figyeljük egymást. Próbálom leolvasni Riker arcáról, hogy mire gondolhat, mit érezhet, de teljesen kifejezéstelen az ábrázata. Kezd kínossá válni a csend, amikor Riker végre szóra nyitja a száját.

- Nem szeretnél leülni? - int az ágy mellett lévő fotel felé.

Lassan helyet foglalok, Riker pedig leül az ágy szélére.

- Sajnálom… Nem akartam, hogy így legyen. – szinte suttogok.

- Ahogyan én sem. – Jegyzi meg hűvösen, de nem néz rám.

- Megtörtént… és már megbántam. Nem tudom visszacsinálni. – Várom, hogy Riker rám nézzen, de csak térdére támasztott kézfejét bámulja. Szólalj meg, kérlek, szólalj már meg!

- Riker… - mondom elcsukló hangon, és Ő tudja, hogy azt várom, hogy mondjon valamit. Mély levegőt vesz, feláll, és az ablakhoz sétál. Rövid ideig mintha az eget figyelné, aztán végre a szemembe néz. Tekintete előbb gyanakvó, majd zavarodott. Amikor odasétálok mellé homlok ráncolva mered rám.

- Megcsaltál. Ráadásul pont a testvéremmel. Most mit vársz tőlem? – hangja nyugodt, de szeméből süt a harag.

- Szóval, nem tudsz megbocsátani? – kérdezem lehajtott fejjel.

Riker idegesen a hajába túr.

- Nem tudod min mentem keresztül az elmúlt napokban. Amikor megtudtam, hogy mi történt köztetek Ross-szal, úgy éreztem, mintha a világ dőlt volna össze. Te jelentetted nekem a világot, és utána mintha minden megsemmisült volna, és csak ürességet éreztem… érzek… Ezek után nem tudnék bízni benned.

Riker abbahagyja, nekem pedig csak folynak a könnyeim. Nem tudom hogyan, de hirtelen csökken köztünk a távolság. Riker egészen közel van. Egyre gyorsabban veszem a levegőt, és a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Teljesen össze vagyok zavarodva, és most már azt sem tudom mit érzek. Riker letöröl egy könnycseppet az arcomról, puha ujjai érintésétől végig fut a hátamon a hideg. Közelebb hajol, és gyenge csókot lehel ajkaimra. Remegek, nem kapok levegőt, egyszerűen lefagytam. Csak akkor szólalok meg, amikor Riker elhúzódik.

- Megbocsátasz? – szipogom, és hölgyekhez nem illő módon a pólóm ujjába törlöm az orrom.

- Igen, megbocsátok… De köztünk már mindennek vége.

Mindennek vége… Ezen szavak hallatán, úgy érzem magam mintha arcon csaptak volna… De még azt is sokkal jobban viselném.

Minden apró darabokra hullik körülöttem, és teljesen üresnek érzem magam. Nem erre számítottam, de szívem mélyén jól tudom, hogy Riker döntése teljesen jogos.

- Értem… - suttogom még mindig könnyes szemekkel, majd kiviharzok a szobából.

- Ó, édesem… Hát mégsem sikerült megbeszélni a dolgokat? – Stormie tekintete együtt érző, hangja pedig aggódó.

- Mrs. Lynch… Szerettem Rikert. Még most is szeretem… de hibát követtem el. Olyan hibát, amit ő nem tud megbocsátani. Sajnálom. Rossz érzés lehet ilyen állapotban látni a fiát – főleg hogy a másik fia részben tehet róla.

- Riker okos fiú. Abban reménykedtem, hogy kibékültök. Sajnálom, hogy így alakult. Remélem, azért majd még tartod velünk a kapcsolatot! Tudod, hogy nálunk már szinte családtagnak számítasz. Attól még, hogy Rikerrel vége, szívesen látunk bármikor. – Stormie meleg mosolya kicsit megvigasztal.

- Köszönöm Mrs. Lynch. Viszlát!

Az autó szélvédőjén alig látok ki a folyamatosan szakadó eső miatt. A szememben gyűlő könnycseppektől homályosan látok, és az út is csúszik. Igyekszem óvatosan vezetni, de amikor hirtelen pirosra vált a jelzőlámpa reflexből rátaposok a fékre. A kocsi kerekei megcsúsznak a vizes úton, próbálom a kormányt forgatva egyenesben tartani a kocsit, miközben eluralkodik rajtam a pánik. Kétségbeesetten kapkodom a levegőt és már csak egy nagy csattanást hallok, aztán minden elsötétül.

* * *

Melegem van. Nem nagyon tudok mozdulni, minden végtagom sajog, és rettenetesen nehéznek érzem mindenem. Lassan lélegzem, valami zajt hallok. Megakarom nézni mi az, de nem bírom kinyitni a szemem. Pár másodperc múlva abbamarad a zaj, és megint megpróbálom kinyitni a szemem, ezúttal sikerrel. Amikor felpillantok egy bájos, fiatal női arc néz vissza rám. Sötét barna haja kontyba kötve, égkék szeme pedig kedvességet sugároz.

- Üdvözlöm Elena! Örülök, hogy magához tért. Dora vagyok, az ápolónője. – óvatosan rám mosolyog, aztán megkérdezi mire emlékszem, és tájékoztat az állapotomról.

Rövid beszélgetés után Dora nővér elköszön, én pedig lehunyom a szemem. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy nyitva tartsam. Hallom, hogy amikor a nővér kinyitja az ajtót valaki köszön neki. Beszélgetésük halk, és alig hallható, de azért a nagy részét értem. A hang felőlem érdeklődik. Dora elmond neki mindent amit kell, azt is, hogy magamhoz tértem, és hogy valószínűleg hamarosan haza mehetek. 

- Köszönöm. – érkezik a válasz… Ismerős ez a hang. Nagyon ismerős. Biztos, hogy ismerem, de honnan? Kicsit mély és rekedt. Valami kezd derengeni… Ó, istenem! Riker! 

1. rész

Sziasztok! Először is szeretném megköszönni, hogy feliratkoztatok, és hogy komiztatok! :) Remélem az első rész is elnyeri a tetszéseteket! 

Sötétben olvasni nem a legokosabb dolog. Akárhogy hunyorítok, fókuszálok a chipses zacskón lévő betűk nem lesznek nagyobbak. A tévé halvány fényében az orromig sem látok. A popcornos tálért nyúlok, s közben még szorosabban tekerem magam köré a plédet. Üres fagyis doboz és csokis papírok társaságában váltogatom a csatornákat, de sehol nem megy értelmes műsor. Most, hogy a tévézés sem foglal le, ismét eszembe jut Riker. Elcsesztem. Mint mindent az életemben, ezt is elcsesztem. Riker napok óta nem veszi fel a telefont, nem beszél velem, ahogyan Ross sem. Amint eszembe jut Ross, a lelkiismeret-furdalás, és fájdalom helyett hirtelen dühöt érzek. Igen, borzasztóan dühös vagyok rá. Még meg sem beszéltük a dolgokat, és anélkül, hogy megkérdezett volna mindent kitálalt Rikernek. Tényleg… Vele vajon szóba áll? Vagy rá is haragszik? Akárhogy is, ez nem állapot. Beszélnem kell vele. Épp a telefonomért nyúlok, amikor az megszólal. A kijelző felvillan, és látom, hogy Rydel hív. Ó… Hát, vele sem mostanában beszéltem.

- Szia. – motyogom halkan.

- Szia, Elena. Minden rendben? – Rydel hangja a telefonon keresztül is lágy és gondoskodó.

- Nem mondanám. Elég rohadtul érzem magam.

- Átmenjek beszélgetni?

- Aha… - bólogatok, mintha látná.

- Indulok is. Nem sokára ott vagyok. – feleli Rydel és bontja a vonalat.

A telefont visszadobom a kanapé végébe, és körül nézek a szobában. Jesszus! Ezt a rendetlenséget nem ártana eltüntetni mire Rydel ideér.

A nagy kapkodásban el is felejtem, hogy Ross-szal akartam beszélni.

Rydel szorosan magához ölel amikor belép az ajtón. Homlokráncolva viszonzom a kedves gesztust, majd becsukom az ajtót. Pár másodpercig még magamon érzem Rydel parfümjének édes illatát, de mire a konyhába érünk már csak a vaníliás légfrissítőt érzem a levegőben. Teával kínálom Rydelt, majd az asztalhoz ülünk. Barátnőm szemében együttérzés és aggodalom csillog. Nem kérdez, nem mond semmit, de tudom, hogy azt várja, hogy én beszéljek. Jaj, ne… Úgy érzem magam, mintha kihallgatáson lennék. Nem akarok a történtekről beszélni. Rydel félrebiccenti a fejét, és türelmesen figyel. Lemondóan sóhajtok majd lassan belekezdek.

- Riker napok óta nem beszél velem. – hangomból kihallatszik a csalódottság – Bár, hogy őszinte legyek nem csodálom. – teszem hozzá.

- Nem vagy egyedül… - sóhajtja Rydel, s ajkai szomorú kis mosolyra húzódnak.

- Ross?

Rydel bólint, és kortyol egyet a gőzölgő teából.

- Rossz érzés látni, hogy a két testvérem szóba sem áll egymással.

- Sajnálom… - hajtom le fejem bűnbánóan.

- Ugyan, erről nem te tehetsz. Ross tehet arról, hogy a bátyja nem beszél vele…

- Arról viszont én tehetek, hogy velem sem beszél. – szakítom félbe Rydelt, aki vállat von, és azzal a bizonyos „ez van” tekintetével néz rám.

Hirtelen át fut az agyamon, hogy Ross vajon most hogy érezhet.

- Ross haragszik rám? – Rydel felvonja a szemöldökét, nyílván meglepte a kérdésem.

- Nem. Ross magára haragszik. De… érdekel, hogy rád ki haragszik?

Egy pillanatra elgondolkodom… Valóban tudni akarom? Végül bólintok.

- Igazából, Rikert kivéve csak Rocky haragszik rád. Ő Riker pártját fogja.

- A többiek pártatlanok? – a ráncok összeszaladnak homlokomon, s pilláim alól nézek fel Rydelre, aki egy pillanatig csendben mered maga elé, mintha gondolkodna.

- Nagyjából. – Szólal meg végül. – Bár, Ellington és én úgy gondoljuk Riker igazán megbocsáthatna. Hiszen nem voltatok józanok, és csak a pillanat hevében történt meg a dolog. – teszi hozzá kisvártatva.

- Megbocsáthatna… - ismétlem, és ízlelgetem a szót magamban.

Már másfél hét is eltelt azóta, hogy Riker becsukta előttem az ajtót, de a helyzet változatlan. Ha épp nem a munkahelyemen görnyedek a papírok felett, akkor otthon lustálkodom a tévé előtt. Ez a depressziós állapot teljesen kikészít, a lustálkodás egyáltalán nem jellemző rám. Vajon meddig tart ez az egész? És Riker vajon szóba fog állni velem valaha is? Már napok óta meg sem próbáltam elérni, de hirtelen belém hasít a gondolat, hogy talán újra megpróbálhatnám. Sok reményt nem fűzök hozzá, hogy fel is veszi majd, de azért előkotrom a telefont az ágyam alól. Bepötyögöm a számát, majd az ujjam megdermed a Hívás gomb felett. Egy pillanatig habozok, aztán mintha valami külső erő vezérelné az ujjamat, lenyomom a gombot. Lassan a fülemhez emelem a telefont és hallom, hogy kicseng. Mintha órák telnének el két csörrenés között. Idegtépő a várakozás amíg a telefon búgását hallgatom. Már épp feladni készülök, amikor hirtelen Riker szól bele a telefonba. Ahogy meghallom a hangját elakad a lélegzetem, és összeszorul a szívem.

- Szia. – köszönök vissza remegő hangon. Több nem telik tőlem.

- Miért hívtál? – Riker hangjából ítélve tudom, hogy nehezére esik beszélni velem.

- Riker… azt hiszem, csak… - mély lélegzetet veszek és megpróbálom összeszedni gondolataimat mielőtt folytatnám – Nem beszélhetnénk?

- Hallgatlak. – adja meg magát, de hűvös hangjából érzem, hogy még mindig nem akar velem beszélni.

- Kérlek, ne telefonon.

Nagy sóhajt hallok a telefon másik végéről, majd néhány csendes másodperc után Riker megszólal.

- Holnap délután gyere át.

- Rendben, akkor holnap. – mormogom halkan, majd leteszem a telefont.

Hatalmasat sóhajtok, és érzem, hogy a gyomrom görcsben áll, és remeg a kezem. Fura érzés volt Riker hangját újra hallani, és rádöbbenek mennyire hiányzik valójában. Holnap végre láthatom… De mit fogok neki mondani? Azt hiszem ezt nem gondoltam végig. Nem számítottam rá, hogy fel fogja venni a telefont, és arra meg végképp nem, hogy hajlandó velem találkozni. 

 Zajt hallok… az esőcseppek tompa zaját. Fázok. Magamra húzom a paplant, és minden erőmmel igyekszem nem kizökkenni édes álmomból. Az eső egyre csak esik, és esik, és egyre intenzívebb a zaj. Kinyitom a szemem, és pislogok néhányat, hogy tisztán lássak a félhomályban. Az ébresztő órára pillantok. Basszus! Még csak hajnali fél 6. Alig aludtam pár órát, pedig hosszú nap vár rám.

Bevezető

A nap sugarai halvány felhők mögött rejtőznek, és enyhe, hűvös szellő simogat. Ross léptei visszhangozzák enyémeket, miközben csendesen sétálunk hazafelé. Amikor felpillantok rá, gondolataiba merülve bámulja a földet. Vajon mire gondolhat? Arra, ami a szálloda liftjében történt? Hmm… hirtelen eszembe villannak a képek… Ahogy Ross érzékien megcsókolt, aztán a lift falának nyomott… És ami utána történt… Elpirulok az emlékre, és hirtelen rossz érzés kerít hatalmába. Nem kellett volna megtennünk. Nem szabadott volna. Vajon ö is így érez? Talán megbánta, ezért nem szól hozzám? Megint ránézek, és még mindig a földet bámulja. Az arca semmit nem árul el. Zavar, hogy semmit nem mond. Szeretnék minél hamarabb otthon lenni. Még pár méter és már látom a házunk kerítését.

Amikor végre odaérünk, Ross megáll, rám néz. Összezavarodott tekintete az enyémet tükrözi. Pár kínos, csendes másodperc után végre megszólal:

- Hát… akkor majd találkozunk. – Dadogja, majd sarkon fordul és tovább sétál.

Homlok ráncolva nézek utána. A liftben történtek után hazakísér, és annyit mond, hogy majd találkozunk? És velem mi lesz? Hagyja, hogy magamban rágódjak. Ez nem tisztességes. Ö is ugyanúgy hibás, és most azt várja, hogy egyedül oldjam meg a dolgot. Vagy az is lehet, hogy… Jaj, ne… csak azt ne, kérlek, ne! Nehogy elmondja Rikernek a történteket. Ha Riker megtudná, azon nyomban szakítana velem, és valószínűleg Ross is nélkülözhetné egy ideig bátyja társaságát.

Miután Ross már csak egy kis pötty a távolban bemegyek a házba. Magamra zárom a szobám ajtaját és az ágyra vetem magam. Újra lejátszom magamban a liftben történteket, és azt, ahogyan szótlanul sétáltunk egymás mellett… Meg sem beszéltük a dolgot. És aztán eszembe jut Riker. Ó, vajon mit fog szólni? Kiakad, dühös lesz, összetörik, és soha többet nem akar majd látni. Mikor észbe kapok, arcomat már könnyek áztatják.  

Másnap remegő kézzel kopogtatok Lynchék ajtaján. Tudom, hogy beszélnem kell Rikerrel… de előtte Rossal. Igen, először meg kell kérdeznem Rosstól, hogy mit tud Riker. Gondolataimat a hirtelen zaj zavarja meg. A kilincs lenyomódik és nyílik az ajtó, majd kisírt, riadt szempár szegeződik rám. Ó, basszus, basszus, ne… Ennek nem így kellett volna történnie. Tátott szájjal meredek Rikerre, aki pizsamában, kócosan, könnyáztatta szemekkel áll előttem. Szeretnék megszólalni, beszélni hozzá, de a tokomban lévő gombóc nem engedi, mert tudom, hogy ha bármit is mondanék, azonnal elbőgném magam. Mély lélegzetet veszek, közben Riker hangulata megváltozik. Arcán a fájdalom helyett bosszúságot, dühöt, és megvetést látok. Kinyitom a szám, hogy mondjak valamit, de Riker felemeli a kezét, jelezvén hogy nem érdekli a mondandóm.

- Riker… én… - nyekergem… hangom alig hallható.

- Nem. – mondja hűvösen – Nem érdekelsz.

Riker még pár másodpercig engem néz, majd becsukja előttem az ajtót. Az eddig visszatartott levegőt lassan kifújom, és hirtelen mintha tonnás súly nehezedne mellkasomra. A zokogás a hatalmába kerít, és lesújtottan állok az ajtó előtt. Vége, mindennek vége…