3. rész

Hallom, hogy Riker közelebb jön, aztán megáll. Jobbra fordítom a fejem, ahonnan hallottam a lépteket, és lassan kinyitom a szemem. Riker az ágy mellett lévő széken ül. Fáradtnak és kimerültnek látszik, de szeméből szeretet sugárzik. Egyáltalán nem úgy tűnik, mintha haragudna rám.

- Hogy érzed magad? – annyira simogató a hangja, annyira szeretem…

- Hmm… A körülményekhez képest tűrhetően… - mormogom.

Persze, sokat segít, hogy itt vagy. – Teszem hozzá gondolatban.

Halvány mosoly jelenik meg Riker arcán.

- Örülök, hogy nem esett komolyabb bajod. – sóhajtja, aztán megrándul az arca… Talán eszébe jutott, hogy tragikusabban is végződhetett volna.

- Örülök, hogy itt vagy. – nyekergem rekedt hangon, és megeresztek egy félénk kis mosolyt felé.

Riker rám néz, határozott pillantása az enyémbe fúródik, szeme csillog.

- Egész éjjel itt voltam. – rövid szünetet tart, majd folytatja – Amint meg tudtam mi történt, gondolkodás nélkül bejöttem a kórházba, és azóta itt ülök az ágyad mellett.

- De amikor magamhoz tértem nem voltál itt. – Szakítom félbe.

- Csak a büfébe mentem, inni egy kávét.

Ó, így már minden érthető. Várjunk csak, Riker egész éjjel mellettem volt? Aggódott értem?

- Aggódtam érted… - válaszol suttogva fel nem tett kérdésemre.

Belülről melegséget érzek. Örülök, hogy Riker aggódott értem, mert ez azt jelenti, hogy még mindig fontos vagyok neki.

Mielőtt bármelyikünk is szólhatna bármit Stormie lép be az ajtón.

- Elena drágám, jól vagy? – kérdezi olyan édesen és gondoskodóan, ahogyan csak ő tudja.

- Igen, köszönöm. – mosolygok rá biztatón.

- Örülök. Felhívtam a szüleidet is, és már arról is értesítettem őket, hogy magadhoz tértél. Sajnos nem tudnak ide utazni, de jobbulást kívánnak.

- Köszönöm, Mrs. Lynch!

- Nincs mit, Elena. Viszont, ha elengednek a kórházból szeretném ha hozzánk költöznél pár napra, vagy hétre, amíg rendbe nem jössz. Nem akarom, hogy egyedül legyél.

- Ó, ez igazán nem szükséges… - kezdem, de Stormie nem enged.

- Kérlek, Elena… A szüleid is nyugodtabbak lennének.

- Rendben… - adom meg magam.

Riker meg sem szólalt amióta az anyja bejött a szobába. Üres tekintettel mered maga elé, aztán Stormie felé fordul.

- Anya, szólnál a többieknek, hogy csak délután jöjjenek be meglátogatni Elenát? Szerintem jót tenne neki még egy kis pihenés.

Hogy micsoda? Elkerekedett szemeimet döbbenten meresztem Rikerre. Pihenés? Csak délután jöjjenek? Ez meg mit jelentsen? És ha én azt szeretném, hogy most látogassanak meg? Most már bosszúsan nézek Rikerre, aki Stormie válaszát várja.

- Persze. Megyek is, vigyázzatok magatokra! – köszön el Stormie és kinyitja az ajtót – És egymásra is… - teszi hozzá, majd behúzza maga mögött az ajtót.

Egymásra? Szemöldököm megemelkedik, de aztán hamar elillan a gondolat, és megint eszembe jut Riker váratlan kérése. Csak délután jöjjenek… Hmm… Várom, hogy Riker magától adjon magyarázatot, de úgy tűnik nem teszi.

- Én szívesen fogadtam volna most is a látogatókat. – Duzzogok.

- Én viszont nem – feleli egyszerűen – Szeretnék négyszemközt beszélgetni veled.

- Ó… És miről?

Homlokát ráncolja, mintha gondolkodna a válaszon.

- Nem tudom… Akármiről… A lényeg, hogy veled legyek.

Uh… Megkönnyebbültem, hogy ezt mondta. Azt hittem szóba akarja hozni a Ross-os ügyet. Bár, ha jobban belegondolok, talán mégis csak beszélni kéne róla. Hiszen most azt sem tudom haragszik-e még. Meglep, hogy ezek után most velem akar lenni.

Másnap Ellington és Riker először hazavisznek, hogy összeszedjem a szükséges holmijaimat, aztán az ideiglenes otthonomba Lynchékhez.

Ebéd után nekiállok berendezkedni az emeleti vendégszobába. Rocky szobája van mellettem, szemben pedig Rydelé. A vendégszoba tágas, fényes és tökéletes kilátás van a medencére. Azt hiszem, most járok ebben a szobában másodszor. Először akkor voltam itt, amikor Riker körbevezetett az egész házban. Elmosolyodom az emlékre. Itt kezdődött minden. A legszebb emlékem fűződik ehhez a szobához, mégsem jártam itt azóta. Most pedig itt tölthetem elkövetkezendő napjaimat. Minden itt töltött pillanatban eszembe fog jutni a gyönyörű emlék. Az ablakon át bámulok le a medencére, és figyelem, ahogy az őszi napsugarak játszanak a vízen.

- Emlékszel, amikor először jártál itt? – zökkent ki Riker édes hangja.

Megfordulok, ő pedig ott áll, az ajtónak támaszkodva. Sejtelmes mosollyal mér végig.

- Emlékszem. Mindig is emlékezni fogok. Itt kértél meg, hogy legyek a barátnőd.

- És itt csókoltalak meg először… - teszi hozzá gondolataiba merülve.

- Igen… - suttogom halkan.

Riker elhúzódik az ajtótól, és lassan felém közelít, egészen addig, míg már csak egy lépés választ el egymástól.

- Tegnapelőtt… amikor megcsörrent a telefonom, a kórházból hívtak. Amikor közölték, hogy autóbaleseted volt, átfutott az agyamon, hogy talán soha többet nem látlak. Szörnyű érzés volt. Soha életemben nem éreztem magam olyan üresnek, mint akkor. Annyira örülök, hogy semmi bajod! – Riker hangjából süt az őszinteség, nekem pedig szabad utat nyernek könnyeim.

Riker közelebb húz magához, és szorosan átölel. Ekkor hirtelen kitör belőlem minden felgyülemlett feszültség, a baleset, a liftben történtek, a régi emlékek, és már zokogok.

Riker lassan simogatja a hajamat és a hátamat, így próbál nyugtatni. Mély lélegzetet veszek, magamba szívom Riker édes illatát, aztán lassan kezdek megnyugodni. Óvatosan elhúzódok ölelő karjaiból, majd szempilláim alól pillantok fel rá.

- Bocsi… - szipogom, és a foltra mutatok az ingén, amit a könnyim hagytak.

- Nem gond. – Miközben Riker ezt mondja zajt hallok az ajtó felől, ezért oda pillantok.

Ross áll ott zavartan, és idegesen.

Riker megfordul, amikor észreveszi, hogy a háta mögött álló testvérét figyelem.

- Mi az? – csattan fel Riker.

- Szeretnék bocsánatot kérni… mindkettőtöktől. Sajnálom. – Ross őszintének tűnik, Riker pedig mintha meglepődött volna egy kicsit.

Ross végre bocsánatot kért, bár kicsit megkésve. Most először látom azóta, hogy haza kísért. Kicsit kellemetlenül érzem magam, amikor hívatlanul is eszembe villannak a liftes emlékek. Megrázom a fejem, hogy elkergessem a rossz gondolatokat, melyekbe annyira belemélyültem, hogy észre sem vettem mit mondott Riker. Amikor észbe kapok, már csak azt látom, hogy a két testvér egy röpke pillanatra megöleli egymást, aztán Ross távozik.

Hű, ilyen könnyen rendeződtek volna a dolgok? Hm… Ez így túl szép, hogy igaz legyen…