2. rész

A tükörből rémült szempár néz vissza rám. Sápadt tükörképemet bámulva azon töprengek, hogy mit is mondhatnék Rikernek. A hajkeféért nyúlok, és kifésülök néhány csomót a hajamból. Rikert illetően nem sok minden jut eszembe a rossz emlékeken kívül, így a valóságba visszatérve újra ráeszmélek mennyire borzalmas a külsőm. Falfehér arc, és sírástól piros szemek. Sóhajtok, majd megigazítom a pólóm alját, felkapom a kocsikulcsot és indulok.

Útközben még beugrok a kedvenc kávézómba, hogy egyek valamit. Napok óta alig megy le falat a torkomon.

Kate kedvesen üdvözöl, majd pár perc múlva leteszi elém a szendvicset, amit kértem. Ránézek az ételre, és hirtelen nem értem miért gondoltam, hogy pont most fog megjönni az étvágyam. Nincs sok vendég, így Kate szakít időt a vigasztalásomra amíg csipegetek. Nem sok lelket sikerül belém öntenie, de azért méltányolom az igyekezetét, és halvány mosolyt erőltetek arcomra.

Amikor leparkolok Lynchék előtt az eső még mindig megállás nélkül zuhog. Gyorsan felszaladok a bejárati ajtóhoz, aztán egy pillanatra megállok előtte. Hirtelen ugyan az az érzés fog el, mint amikor utoljára itt álltam. A kezem remeg, a gyomrom egy csomóban, és eluralkodik rajtam az idegesség. Pár másodpercre lehunyom a szemem, és próbálok megnyugodni. Végül minden erőmet összeszedve csöngetek. Stormie nyit ajtót, aki sok szerencsét kíván, mielőtt fia szobájába vezetne. Mire észbe kapok, már csak ketten vagyunk a szobában. Riker és én. A nélküle eltöltött másfél hét örökkévalóságnak tűnt. Végre itt van, itt áll előttem, és én legszívesebben a nyakába ugranék és szorosan magamhoz ölelném. Nehezen tudok uralkodni az érzéseimen, de igyekszem visszafogni magam, mert nem hiszem, hogy díjazná, ha most a karjaiba borulnék. Újra eszembe jut amikor utoljára találkoztunk. Szerettem volna megszólalni, de képtelen voltam rá. Most is ez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy most nem a sírás tart vissza, hanem az, hogy rettenetesen zavarban vagyok. Minden egyes pillanat órának tűnik, amíg csendben figyeljük egymást. Próbálom leolvasni Riker arcáról, hogy mire gondolhat, mit érezhet, de teljesen kifejezéstelen az ábrázata. Kezd kínossá válni a csend, amikor Riker végre szóra nyitja a száját.

- Nem szeretnél leülni? - int az ágy mellett lévő fotel felé.

Lassan helyet foglalok, Riker pedig leül az ágy szélére.

- Sajnálom… Nem akartam, hogy így legyen. – szinte suttogok.

- Ahogyan én sem. – Jegyzi meg hűvösen, de nem néz rám.

- Megtörtént… és már megbántam. Nem tudom visszacsinálni. – Várom, hogy Riker rám nézzen, de csak térdére támasztott kézfejét bámulja. Szólalj meg, kérlek, szólalj már meg!

- Riker… - mondom elcsukló hangon, és Ő tudja, hogy azt várom, hogy mondjon valamit. Mély levegőt vesz, feláll, és az ablakhoz sétál. Rövid ideig mintha az eget figyelné, aztán végre a szemembe néz. Tekintete előbb gyanakvó, majd zavarodott. Amikor odasétálok mellé homlok ráncolva mered rám.

- Megcsaltál. Ráadásul pont a testvéremmel. Most mit vársz tőlem? – hangja nyugodt, de szeméből süt a harag.

- Szóval, nem tudsz megbocsátani? – kérdezem lehajtott fejjel.

Riker idegesen a hajába túr.

- Nem tudod min mentem keresztül az elmúlt napokban. Amikor megtudtam, hogy mi történt köztetek Ross-szal, úgy éreztem, mintha a világ dőlt volna össze. Te jelentetted nekem a világot, és utána mintha minden megsemmisült volna, és csak ürességet éreztem… érzek… Ezek után nem tudnék bízni benned.

Riker abbahagyja, nekem pedig csak folynak a könnyeim. Nem tudom hogyan, de hirtelen csökken köztünk a távolság. Riker egészen közel van. Egyre gyorsabban veszem a levegőt, és a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Teljesen össze vagyok zavarodva, és most már azt sem tudom mit érzek. Riker letöröl egy könnycseppet az arcomról, puha ujjai érintésétől végig fut a hátamon a hideg. Közelebb hajol, és gyenge csókot lehel ajkaimra. Remegek, nem kapok levegőt, egyszerűen lefagytam. Csak akkor szólalok meg, amikor Riker elhúzódik.

- Megbocsátasz? – szipogom, és hölgyekhez nem illő módon a pólóm ujjába törlöm az orrom.

- Igen, megbocsátok… De köztünk már mindennek vége.

Mindennek vége… Ezen szavak hallatán, úgy érzem magam mintha arcon csaptak volna… De még azt is sokkal jobban viselném.

Minden apró darabokra hullik körülöttem, és teljesen üresnek érzem magam. Nem erre számítottam, de szívem mélyén jól tudom, hogy Riker döntése teljesen jogos.

- Értem… - suttogom még mindig könnyes szemekkel, majd kiviharzok a szobából.

- Ó, édesem… Hát mégsem sikerült megbeszélni a dolgokat? – Stormie tekintete együtt érző, hangja pedig aggódó.

- Mrs. Lynch… Szerettem Rikert. Még most is szeretem… de hibát követtem el. Olyan hibát, amit ő nem tud megbocsátani. Sajnálom. Rossz érzés lehet ilyen állapotban látni a fiát – főleg hogy a másik fia részben tehet róla.

- Riker okos fiú. Abban reménykedtem, hogy kibékültök. Sajnálom, hogy így alakult. Remélem, azért majd még tartod velünk a kapcsolatot! Tudod, hogy nálunk már szinte családtagnak számítasz. Attól még, hogy Rikerrel vége, szívesen látunk bármikor. – Stormie meleg mosolya kicsit megvigasztal.

- Köszönöm Mrs. Lynch. Viszlát!

Az autó szélvédőjén alig látok ki a folyamatosan szakadó eső miatt. A szememben gyűlő könnycseppektől homályosan látok, és az út is csúszik. Igyekszem óvatosan vezetni, de amikor hirtelen pirosra vált a jelzőlámpa reflexből rátaposok a fékre. A kocsi kerekei megcsúsznak a vizes úton, próbálom a kormányt forgatva egyenesben tartani a kocsit, miközben eluralkodik rajtam a pánik. Kétségbeesetten kapkodom a levegőt és már csak egy nagy csattanást hallok, aztán minden elsötétül.

* * *

Melegem van. Nem nagyon tudok mozdulni, minden végtagom sajog, és rettenetesen nehéznek érzem mindenem. Lassan lélegzem, valami zajt hallok. Megakarom nézni mi az, de nem bírom kinyitni a szemem. Pár másodperc múlva abbamarad a zaj, és megint megpróbálom kinyitni a szemem, ezúttal sikerrel. Amikor felpillantok egy bájos, fiatal női arc néz vissza rám. Sötét barna haja kontyba kötve, égkék szeme pedig kedvességet sugároz.

- Üdvözlöm Elena! Örülök, hogy magához tért. Dora vagyok, az ápolónője. – óvatosan rám mosolyog, aztán megkérdezi mire emlékszem, és tájékoztat az állapotomról.

Rövid beszélgetés után Dora nővér elköszön, én pedig lehunyom a szemem. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy nyitva tartsam. Hallom, hogy amikor a nővér kinyitja az ajtót valaki köszön neki. Beszélgetésük halk, és alig hallható, de azért a nagy részét értem. A hang felőlem érdeklődik. Dora elmond neki mindent amit kell, azt is, hogy magamhoz tértem, és hogy valószínűleg hamarosan haza mehetek. 

- Köszönöm. – érkezik a válasz… Ismerős ez a hang. Nagyon ismerős. Biztos, hogy ismerem, de honnan? Kicsit mély és rekedt. Valami kezd derengeni… Ó, istenem! Riker!