1. rész

Sziasztok! Először is szeretném megköszönni, hogy feliratkoztatok, és hogy komiztatok! :) Remélem az első rész is elnyeri a tetszéseteket! 

Sötétben olvasni nem a legokosabb dolog. Akárhogy hunyorítok, fókuszálok a chipses zacskón lévő betűk nem lesznek nagyobbak. A tévé halvány fényében az orromig sem látok. A popcornos tálért nyúlok, s közben még szorosabban tekerem magam köré a plédet. Üres fagyis doboz és csokis papírok társaságában váltogatom a csatornákat, de sehol nem megy értelmes műsor. Most, hogy a tévézés sem foglal le, ismét eszembe jut Riker. Elcsesztem. Mint mindent az életemben, ezt is elcsesztem. Riker napok óta nem veszi fel a telefont, nem beszél velem, ahogyan Ross sem. Amint eszembe jut Ross, a lelkiismeret-furdalás, és fájdalom helyett hirtelen dühöt érzek. Igen, borzasztóan dühös vagyok rá. Még meg sem beszéltük a dolgokat, és anélkül, hogy megkérdezett volna mindent kitálalt Rikernek. Tényleg… Vele vajon szóba áll? Vagy rá is haragszik? Akárhogy is, ez nem állapot. Beszélnem kell vele. Épp a telefonomért nyúlok, amikor az megszólal. A kijelző felvillan, és látom, hogy Rydel hív. Ó… Hát, vele sem mostanában beszéltem.

- Szia. – motyogom halkan.

- Szia, Elena. Minden rendben? – Rydel hangja a telefonon keresztül is lágy és gondoskodó.

- Nem mondanám. Elég rohadtul érzem magam.

- Átmenjek beszélgetni?

- Aha… - bólogatok, mintha látná.

- Indulok is. Nem sokára ott vagyok. – feleli Rydel és bontja a vonalat.

A telefont visszadobom a kanapé végébe, és körül nézek a szobában. Jesszus! Ezt a rendetlenséget nem ártana eltüntetni mire Rydel ideér.

A nagy kapkodásban el is felejtem, hogy Ross-szal akartam beszélni.

Rydel szorosan magához ölel amikor belép az ajtón. Homlokráncolva viszonzom a kedves gesztust, majd becsukom az ajtót. Pár másodpercig még magamon érzem Rydel parfümjének édes illatát, de mire a konyhába érünk már csak a vaníliás légfrissítőt érzem a levegőben. Teával kínálom Rydelt, majd az asztalhoz ülünk. Barátnőm szemében együttérzés és aggodalom csillog. Nem kérdez, nem mond semmit, de tudom, hogy azt várja, hogy én beszéljek. Jaj, ne… Úgy érzem magam, mintha kihallgatáson lennék. Nem akarok a történtekről beszélni. Rydel félrebiccenti a fejét, és türelmesen figyel. Lemondóan sóhajtok majd lassan belekezdek.

- Riker napok óta nem beszél velem. – hangomból kihallatszik a csalódottság – Bár, hogy őszinte legyek nem csodálom. – teszem hozzá.

- Nem vagy egyedül… - sóhajtja Rydel, s ajkai szomorú kis mosolyra húzódnak.

- Ross?

Rydel bólint, és kortyol egyet a gőzölgő teából.

- Rossz érzés látni, hogy a két testvérem szóba sem áll egymással.

- Sajnálom… - hajtom le fejem bűnbánóan.

- Ugyan, erről nem te tehetsz. Ross tehet arról, hogy a bátyja nem beszél vele…

- Arról viszont én tehetek, hogy velem sem beszél. – szakítom félbe Rydelt, aki vállat von, és azzal a bizonyos „ez van” tekintetével néz rám.

Hirtelen át fut az agyamon, hogy Ross vajon most hogy érezhet.

- Ross haragszik rám? – Rydel felvonja a szemöldökét, nyílván meglepte a kérdésem.

- Nem. Ross magára haragszik. De… érdekel, hogy rád ki haragszik?

Egy pillanatra elgondolkodom… Valóban tudni akarom? Végül bólintok.

- Igazából, Rikert kivéve csak Rocky haragszik rád. Ő Riker pártját fogja.

- A többiek pártatlanok? – a ráncok összeszaladnak homlokomon, s pilláim alól nézek fel Rydelre, aki egy pillanatig csendben mered maga elé, mintha gondolkodna.

- Nagyjából. – Szólal meg végül. – Bár, Ellington és én úgy gondoljuk Riker igazán megbocsáthatna. Hiszen nem voltatok józanok, és csak a pillanat hevében történt meg a dolog. – teszi hozzá kisvártatva.

- Megbocsáthatna… - ismétlem, és ízlelgetem a szót magamban.

Már másfél hét is eltelt azóta, hogy Riker becsukta előttem az ajtót, de a helyzet változatlan. Ha épp nem a munkahelyemen görnyedek a papírok felett, akkor otthon lustálkodom a tévé előtt. Ez a depressziós állapot teljesen kikészít, a lustálkodás egyáltalán nem jellemző rám. Vajon meddig tart ez az egész? És Riker vajon szóba fog állni velem valaha is? Már napok óta meg sem próbáltam elérni, de hirtelen belém hasít a gondolat, hogy talán újra megpróbálhatnám. Sok reményt nem fűzök hozzá, hogy fel is veszi majd, de azért előkotrom a telefont az ágyam alól. Bepötyögöm a számát, majd az ujjam megdermed a Hívás gomb felett. Egy pillanatig habozok, aztán mintha valami külső erő vezérelné az ujjamat, lenyomom a gombot. Lassan a fülemhez emelem a telefont és hallom, hogy kicseng. Mintha órák telnének el két csörrenés között. Idegtépő a várakozás amíg a telefon búgását hallgatom. Már épp feladni készülök, amikor hirtelen Riker szól bele a telefonba. Ahogy meghallom a hangját elakad a lélegzetem, és összeszorul a szívem.

- Szia. – köszönök vissza remegő hangon. Több nem telik tőlem.

- Miért hívtál? – Riker hangjából ítélve tudom, hogy nehezére esik beszélni velem.

- Riker… azt hiszem, csak… - mély lélegzetet veszek és megpróbálom összeszedni gondolataimat mielőtt folytatnám – Nem beszélhetnénk?

- Hallgatlak. – adja meg magát, de hűvös hangjából érzem, hogy még mindig nem akar velem beszélni.

- Kérlek, ne telefonon.

Nagy sóhajt hallok a telefon másik végéről, majd néhány csendes másodperc után Riker megszólal.

- Holnap délután gyere át.

- Rendben, akkor holnap. – mormogom halkan, majd leteszem a telefont.

Hatalmasat sóhajtok, és érzem, hogy a gyomrom görcsben áll, és remeg a kezem. Fura érzés volt Riker hangját újra hallani, és rádöbbenek mennyire hiányzik valójában. Holnap végre láthatom… De mit fogok neki mondani? Azt hiszem ezt nem gondoltam végig. Nem számítottam rá, hogy fel fogja venni a telefont, és arra meg végképp nem, hogy hajlandó velem találkozni. 

 Zajt hallok… az esőcseppek tompa zaját. Fázok. Magamra húzom a paplant, és minden erőmmel igyekszem nem kizökkenni édes álmomból. Az eső egyre csak esik, és esik, és egyre intenzívebb a zaj. Kinyitom a szemem, és pislogok néhányat, hogy tisztán lássak a félhomályban. Az ébresztő órára pillantok. Basszus! Még csak hajnali fél 6. Alig aludtam pár órát, pedig hosszú nap vár rám.