Bevezető

A nap sugarai halvány felhők mögött rejtőznek, és enyhe, hűvös szellő simogat. Ross léptei visszhangozzák enyémeket, miközben csendesen sétálunk hazafelé. Amikor felpillantok rá, gondolataiba merülve bámulja a földet. Vajon mire gondolhat? Arra, ami a szálloda liftjében történt? Hmm… hirtelen eszembe villannak a képek… Ahogy Ross érzékien megcsókolt, aztán a lift falának nyomott… És ami utána történt… Elpirulok az emlékre, és hirtelen rossz érzés kerít hatalmába. Nem kellett volna megtennünk. Nem szabadott volna. Vajon ö is így érez? Talán megbánta, ezért nem szól hozzám? Megint ránézek, és még mindig a földet bámulja. Az arca semmit nem árul el. Zavar, hogy semmit nem mond. Szeretnék minél hamarabb otthon lenni. Még pár méter és már látom a házunk kerítését.

Amikor végre odaérünk, Ross megáll, rám néz. Összezavarodott tekintete az enyémet tükrözi. Pár kínos, csendes másodperc után végre megszólal:

- Hát… akkor majd találkozunk. – Dadogja, majd sarkon fordul és tovább sétál.

Homlok ráncolva nézek utána. A liftben történtek után hazakísér, és annyit mond, hogy majd találkozunk? És velem mi lesz? Hagyja, hogy magamban rágódjak. Ez nem tisztességes. Ö is ugyanúgy hibás, és most azt várja, hogy egyedül oldjam meg a dolgot. Vagy az is lehet, hogy… Jaj, ne… csak azt ne, kérlek, ne! Nehogy elmondja Rikernek a történteket. Ha Riker megtudná, azon nyomban szakítana velem, és valószínűleg Ross is nélkülözhetné egy ideig bátyja társaságát.

Miután Ross már csak egy kis pötty a távolban bemegyek a házba. Magamra zárom a szobám ajtaját és az ágyra vetem magam. Újra lejátszom magamban a liftben történteket, és azt, ahogyan szótlanul sétáltunk egymás mellett… Meg sem beszéltük a dolgot. És aztán eszembe jut Riker. Ó, vajon mit fog szólni? Kiakad, dühös lesz, összetörik, és soha többet nem akar majd látni. Mikor észbe kapok, arcomat már könnyek áztatják.  

Másnap remegő kézzel kopogtatok Lynchék ajtaján. Tudom, hogy beszélnem kell Rikerrel… de előtte Rossal. Igen, először meg kell kérdeznem Rosstól, hogy mit tud Riker. Gondolataimat a hirtelen zaj zavarja meg. A kilincs lenyomódik és nyílik az ajtó, majd kisírt, riadt szempár szegeződik rám. Ó, basszus, basszus, ne… Ennek nem így kellett volna történnie. Tátott szájjal meredek Rikerre, aki pizsamában, kócosan, könnyáztatta szemekkel áll előttem. Szeretnék megszólalni, beszélni hozzá, de a tokomban lévő gombóc nem engedi, mert tudom, hogy ha bármit is mondanék, azonnal elbőgném magam. Mély lélegzetet veszek, közben Riker hangulata megváltozik. Arcán a fájdalom helyett bosszúságot, dühöt, és megvetést látok. Kinyitom a szám, hogy mondjak valamit, de Riker felemeli a kezét, jelezvén hogy nem érdekli a mondandóm.

- Riker… én… - nyekergem… hangom alig hallható.

- Nem. – mondja hűvösen – Nem érdekelsz.

Riker még pár másodpercig engem néz, majd becsukja előttem az ajtót. Az eddig visszatartott levegőt lassan kifújom, és hirtelen mintha tonnás súly nehezedne mellkasomra. A zokogás a hatalmába kerít, és lesújtottan állok az ajtó előtt. Vége, mindennek vége…